A megemlékezés képei >>>

Jeszenszky Géza beszéde a MacArthur parkban

Dicsőség és fájdalom

Tisztelt Honfitársaim!

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a magyarságnak ezen a távoli szigetén, ebben a végvárban ünnepelhetem nemzeti történelmünk egyik legfontosabb eseményének az 53. évfordulóját. Már mögöttünk vannak az otthoni megemlékezések, amelyek idén méltó módon zajlottak le. Kiemelkedő volt Sólyom László köztársasági elnöknek a Műegyetemen elmondott beszéde, ennek elolvasását mindenki számára ajánlom, hiszen elhangzott benne néhány rendkívül fontos állásfoglalás. Hadd idézzem ezeket, azért is, hogy kedvet támasszak az egész beszéd elolvasásához. „Az ötvenhathoz való hűség azt jelenti, hogy nem engedjük összemosni a szabad Magyarországot az 1989 előtti rendszerrel. […] ’56 élményének lényege az a felszabadulás volt, hogy végre kimondtuk az igazságot, s ezzel visszanyertük méltóságunkat. A rendszerváltás lényege is ez volt: a Kádár-rendszer hazugságától való megszabadulás. S e mögött a kérdés: miben éltünk az utóbbi években? Mennyire telepedett rájuk ismét a hazugság? […] mind az ötvenhatos forradalom, mind a rendszerváltás 1989/90-ben lényegüket tekintve abszolút tagadása voltak az állampárti kommunista vagy szocialista rendszernek. Mindkettő túllépett a reformkommunista törekvéseken, amelyek nem akartak forradalmi törést, lényegi leszámolást a szocialista rendszerrel, hanem annak keretén belül akartak több szabadságot biztosítani. Nagy Imre nagysága éppen abban állt, hogy felismerte és vállalta azt a történelmi szerepet, amelyet a forradalmi magyar nép neki szánt – hogy kilépett ebből a körből. S inkább meghalt, de nem lépett vissza. Emiatt, az abszolút törésvonal miatt nincs folytonosság ’56 és a Kádár-rezsim között, és nincs folytonosság Kádár és az új demokratikus jogállam között.”
A magyarság két nagy történelmi érdeme 1956 és 1989. Az egyik, ami 53 éve történt, a hősiesség eposza, a másik, a 20 évvel ezelőtti annus mirabilis, 1989, és abban Magyarország úttörő szerepe, a józan helyzetfelismerés és gyors cselekvés példája. Mindkettő világtörténelmi jelentőségű, ezerszáz éves történelmünk során e kettővel járultunk hozzá leginkább ahhoz, hogy világunk jobb legyen. A harmadik téma fájdalmas, de még a mai ünnepen sem térhetünk ki előle: hogyan éltünk a szabadsággal, miért a széleskörű csalódottság és elkeseredettség.

Ünnepelni, emlékezni és tanulságokat keresni gyűltünk itt össze, mint minden évben. 53 éve a magyar nép órák alatt az egész országban elsöpörte a gyűlölt kommunista diktatúrát. Nagyobb tett volt ez, mint 1789-ben a Bastille lerombolása. Számomra is feledhetetlen nap: ott voltam a Bem-téren, a Parlamentnél, majd annyi fontos helyszínen. A Nagykörúton belenéztem a tankra szerelt géppuska csövébe – de a fiatal orosz katona nem lőtt le. Jött a szörnyű novemberi ébredés, de megőriztem nemcsak az akkori újságokat, de saját akkori gondolataimat, érzelmeimet is. Ezért nem léptem be a Pártba, megelégedtem a szerényebb karrierrel és fizetéssel, és magamban, családommal, barátaimmal ünnepeltem október 23-át.

25 éve ünnepeltem először szabadon, amikor itt, Kaliforniában tanítottam Közép-Európa történelmét. 56-ot is úgy tanítottam itteni diákjaimnak, ahogy megéltem, és ahogy a könyvekből megismertem. De minden 56-ról szóló előadás, megemlékezés, írás nyomán fölmerül a kérdés: győzhetett volna a forradalom? Nekünk, itthon kellett volna valamit másként tenni? Vagy Amerikának? Ábrándozásnak, találgatásnak nincs értelme, de néhány dolgot le kell szögezni. 

A Szovjetuniót legyőzni katonailag nem lehetett, és megállni sem lehetett a forradalomban félúton, ahogy (Charles) Gáti Károly javasolja. De ha mégis, ha nem állítjuk vissza a többpártrendszert, ha nem lépünk ki a Varsói Szerződésből, akkor sem tűrt volna el Moszkva egy népszerűbb szocializmust: - hiszen tudjuk mi történt Prágában 68-ban, majd Lengyelországban 1981-ben. A szomszédok is sürgették a katonai beavatkozást + a moszkvai hatalmi harc is ebbe az irányba vitte a szovjet vezetést.  Noha időnként elhangzik, hogy a második szovjet beavatkozásra a Köztársaság-téri pártközpont ostroma végén történt sajnálatos kilengések, lincselések miatt került sor, leszögezhetjük, hogy a történelemben példátlan, hogy 56-ban mennyire nem került sor a Rákosi alatti állami terrorizmus reakciójaként erőszakos cselekedetekre, bosszúra. Sok helyen éppen a nemzetőrök, a forradalmi bizottságok védték meg a helyi kommunistákat a jogos népharagtól, a felelősségre vonást jogi keretek közé terelve. Orbán Viktor Nagytétényben elmondott beszédében joggal jelentette ki: 1956 példája azt mutatta meg, hogy Magyarország igazi hangja a józan ész hangja, nem a szélsőség, nem a diktatúra, nem a pénz, nem a gyűlölet hangja, hanem a józanul cselekvő, gondolkodó magyar emberek hangja.

Igaz-e, hogy a Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok cserbenhagyta Magyarországot? Vagy netalán kívánta is a forradalom leverését, mint újabban már ez a képtelenség is elhangzik? Nem, ez egy görög sorstragédia volt, a sok nemes törekvés véres elnyomásba torkollott. Nyugaton akkor mindenki együtt érzett Magyarországgal, sírt, imádkozott érte, de a politika komoly hibát követett el. Jogos, hogy nem került sor katonai beavatkozásra. Ha lett volna, könnyen lehet, hogy a fél világ, s benne mi, magyarok elpusztultunk volna egy atomháborúban. De Amerika nem próbálkozott diplomáciai megoldással, tárgyalásokkal. Az amerikai elnökválasztás + Szuez a figyelmet másfelé terelte. Ez súlyos hiba volt, de a bűnt a Szovjetunió követte el, amikor katonai agresszióval megdöntötte a törvényes kormányt.

Kegyetlen és indokolatlan megtorlás következett – ahogy akkor emlegettük a „Kádár-Apró-Dögei” triumvirátus jóvoltából: 300 körüli halálos ítélet + hosszú börtönbüntetések. A cél: megtörni a magyarság gerincét, majd korrumpálni a társadalmat. Sajnos mindkettő sikerült – ha csak részlegesen is, és mai is ennek isszuk a levét.

De 56 nem volt hiába. Belerokkant a kommunista eszme – egy világméretű kiábrándulás kezdete volt, a 3. világ is ráébredt, hogy nem Moszkva az iránytű. A magyarság nevét tisztára mosta – ma is tiszteli a világ 56-os forradalmunkat, és ez már sosem fog megváltozni.

Az 1956. október végi ideiglenes győzelem után 20 évvel itthon végleg győzött a forradalom. Ha 56 szelleme nem élt volna sokkal több magyar emberben, mint bárki gondolta, erre nem került volna sor. A forradalom kivégzett vezéreit az egész világ tiszteletadása mellett újra eltemették, a két fő cél, a nemzeti függetlenség helyreállítása és a többpárti demokrácia, megvalósult, és az új politikai vezetők vagy fiatalon részt vettek az 56-os forradalomban, vagy éveken át ápolták annak emlékét, küzdöttek elismeréséért. De ennél több volt 1989. A tárgyalásos, békés rendszerváltozás magyar példája nyomán a többi európai kommunista rendszer is összeomlott, a dominók eldőltek. A láncreakciói itt, Magyarországon indult be, a keletnémetek exodusa tette értelmetlenné és nyitotta meg a berlini falat, annak szétverése pedig Prágán keresztül Bukarestig és Tiranáig forradalmakat indított el. Mindezek nyomán a magyar nemzet elszakított részei is bizakodtak, hogy az elnyomás és hátrányos megkülönböztetés évtizedei véget értek. A váratlan, szenzációs folyamatot a Szovjetunió passzivitása és az Egyesült Államok óvatos támogatása nagyban segítette, de a lengyel és magyar ellenzék fellépése és tömeges támogatottsága nélkül a radikális fordulat, a rendszer teljes megváltozása nem következett volna be.

Nincs okunk szerénykedni, a hidegháború lezárásához, Európa keleti felében a szabadság győzelméhez Magyarország döntő mértékben hozzájárult, erre büszkék lehetünk és ne is engedjük, hogy a világ ezt elfelejtse! Kissinger volt amerikai külügyminiszter a minap megjelent cikkében tévesen állította, hogy a magyarok „és a csehszlovákok” engedték ki a keletnémeteket, ezzel értelmetlenné téve a berlini fal fenntartását. Mi, magyarok tettük meg ezt a döntő lépést az augusztus 19-i „páneurópai piknik”-kel, majd az ebből következő szeptember 11-i hivatalos kormánydöntéssel. Csehszlovákia csak később követte a magyar példát!

Az 1956-os magyar forradalom olyan tiszta volt, hogy annak emlékét nem lehet beszennyezni sem hamis beszédekkel, sem az ünnephez méltatlan, azt meggyalázó rendőri kordonokkal, hát még azzal, ami az 50. évfordulón történt. A jogállam azonban erősebbnek bizonyult tegnapelőtt a hatalom nem élt vissza erejével.

A Kádár-rendszer a szabadság hiányát jóllakatással, a „kéz kezet mos” korrupciójával és egy torz fogyasztói szemlélet kialakításával próbálta ellensúlyozni. Ennek volt a következménye, hogy a magyar társadalom a rendszerváltozástól elsősorban jelentős életszínvonal-emelkedést, nyugati jólétet várt. Amikor e helyett megjelent az infláció, a munkanélküliség, a drága szolgáltatások, akkor haragjában mindig leváltotta az általa korábban megválasztott kormányt. Közben indokolatlan és elfogadhatatlan vagyoni különbségek alakultak ki, a mindenható pénz iránti vágyakozás növelte a bűnözést és széles körben terjesztette a korrupciót. A hatalom birtokosai ennek üldözése helyett élen jártak a közvagyon megdézsmálásában, az etikába, sőt a törvényekbe ütköző vagyonszerzésben. A társadalom pedig ezt inkább irigységgel, mintsem fölháborodással szemlélte. Amikor egy jó évvel ezelőtt a világméretű pénzügyi válság beütött, Magyarország, a gazdasági-politikai átalakulás korábbi éllovasa már Közép-Európa leginkább eladósodott, stagnáló gazdasága volt. Én azonban erősen remélem, hogy a mostani elégedetlenség nem csupán jelentős politikai változást fog hozni a közelgő választásokon, hanem erkölcsi megújulást is. Az oktatásban, a szociális problémák kezelésében, a bűnüldözésben, csakúgy, mint az adópolitikában, a munkahelyteremtésben, a külpolitikában új szemléletre, új módszerekre van szükség, hogy a közbizalom helyreálljon és 1956, majd 1989 reményei és céljai megvalósuljanak.
Ehhez mindenek előtt hitre van szükségünk. Arra, amiben a 19 évvel ezelőtt itt olyan melegen fogadott Antall József miniszterelnök is bízott, pár nappal amerikai útja után a magyar Országgyűlés ünnepi ülésén 56 nemzeti mitológiájáról elmondott beszédében, amiben ma mi is bízhatunk: ”Hiszem, hogy nem élnek önpusztító vágyak e népben, nem élnek bennünk. És ha nem élnek, akkor egy új korszak erőt adó hitével, eszméinkhez hűen, politikai hitvallásunkhoz híven, egymás nézeteit tiszteletben tartva, meg kell kísérelnünk a kormányban, az Országgyűlésben, az önkormányzatokban együtt küzdeni az ínség ellen, és küzdeni azért, hogy a közöny bacilusa ne roncsolja szét a népet, a nemzetet.”

Úgy legyen.

 

Bokor Balázs beszéde a MacArthur parkban

Immár harmadik alkalommal adatik meg számomra az öröm, hogy ezen, a magyarság számára oly meghatározó ünnepen, itt a Mindszenty téren, a Szabadságharcos Emlékmű előtt állhassak és szólhassak Önökhöz. Az öröm megtiszteltetéssel és megilletődöttséggel keveredik, hiszen a Remember Hungary 1956 szervezőbizottságának tavalyi elismerése az 1956 szellemiségének gyakorlatában, célkitűzéseinek továbbadásában és megörökítésében folytatott tevékenységemért másra nem is buzdíthat engem. 1956 köztünk van, 1956 szellemisége folyamatosan tovább él.

Ezekben a hónapokban világszerte sokan emlékeznek meg Magyarországról, a 20 évvel ezelőtti eseményekről, amelyek megváltoztatták Európa térképét, majd pedig az egész világot. Valóban sorsdöntő lépések történtek! Nincs tovább két, egymással ellenséges, egymással szemben álló politikai, gazdasági, katonai rendszer, amely valójában csak a másik vesztét akarta. Egy szövetségben vagyunk mindannyian, mi magyarok, európaiak és amerikaiak. Egy szövetségben, amely közös értékrend alapján működik. Micsoda nagyszerű dolog az pl, hogy a mai magyar diplomácia itt, az Egyesült Államokban ma egy szövetséges államban tevékenykedik és végzi természetes feladatait. 20 éve és azt megelőzően ez nagyon nem így volt! Mindez pedig nem történhetett volna meg 1956 nélkül. 1956-ban Magyarország megmutatta, hogy az akkori rendszer eróziója megkezdődött, a rendszergazdák már nem lehettek egyértelműen biztosak rendszerük jövője tekintetében. Az 56-os célok és eszmék teret kaptak, megtörtént a rendszerváltás, megbukott a kommunizmus, véget ért a hidegháború. Magyarország a NATO és az EU tagja lett.

1956-ról mindenhol és sokat beszélnek. Így van ez rendjén. Azonban valamit ismét és ismét el kell mondani. Meg kell tanulnunk értékelni azt, hogy 56 hősei nem „csak” magyar történelmet csináltak. Meg kell tanulnunk elismerni és elismertetni azt, hogy 56 hősei a világ sorsának alakításában vettek részt. 1956 tanulságát le kell vonnunk, 1956 üzenetét és örökségét értenünk kell. Saját magunk érdekében is. Megemelem fejemet 1956 hősei előtt.

 

Bokor Balázs beszéde a Magyar Házban

Tisztelt Egybegyűltek!

Pár órával ezelőtt felemelő megemlékezésre került sor a Mindszenty téren, a Magyar Szabadságharcos Emlékműnél az 1956-os forradalom és szabadságharc 53. évfordulója alkalmából. Akik nem voltak ott, azok is el tudják képzelni, hogy milyen fontos egy ilyen emlékmű, tízezer kilométerre az 56-os események színhelyeitől. 1956 szellemisége mai életünk kiindulópontja. 1989-ben, a rendszerváltással 1956 új helyre került a magyar és a világtörténelemben. Addig a magyar forradalom egy volt a szovjet típusú rendszerekből való kitörési kísérletek közül. 1989-ben viszont a nagy változások, a közép- és kelet-európai forradalmak előzményévé és előfutárává vált. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy 1956 nélkül nem lett volna 1989, 1956 nélkül a mai Magyarország és a volt szocialista blokk többi országai nem lehetnének demokratikus választások eredményeként többpárti parlamenttel rendelkező, a szabadpiac elvei szerint működő demokráciák.

Az itt élő magyarok közül sokan az 1956-os forradalom leverése után hagyták el hazájukat. Számukra sem lehet mindegy, hogy milyen a szülőföldjük. Az elmúlt 20 év sok-sok változást és eredményt hozott, de még sok a tennivaló. A világon és persze Magyarországon is a gazdasági, a pénzügyi válság időszakát éljük meg. Nem süllyedhetünk azonban letargiába, nem foghatjuk fel a történéseket, mint egyfajta sorscsapást. A válság – ahogyan az már a történelem során többször előfordult – egy múló időszak. Úgy kell felfognunk, mint egy lehetőséget arra, hogy értékeljük, megítéljük az eddig történteket és önmagunkat. Egyfajta felhívás arra, hogy határozottan kiálljunk a jövőnkért és gyermekeink jövőjéért, önmagunkért. A válságnak arra kell rádöbbentenie bennünket, hogy a közönynek véget kell érnie. Tőlünk is függ, hogy milyen lesz a jövő!

És persze, ahogyan az itt élőknek nem mindegy, hogy milyen Magyarország, Magyarországnak sem mindegy a távolban élő magyarok sorsának alakulása. 1956, majd 1989 sok-sok olyan pillanatot alkotott, amikor nem az számított, ami elválaszt, hanem ami összeköt. És ennek egyfajta vezérmotívumként kell megjelennie az itteni magyar- amerikai közösségekben is. Amikor fogynak közösségeinkben a Magyarországon születettek, amikor a második és többedik generációs magyar-amerikaiakat a saját sorsuk alakítása, jövőjük anyagi bázisának egyengetése eltávolítja a magyarságtól, akkor különösen nagy jelentősége van az összetartásnak, a közösségi érzés erősítésének és annak, hogy a fiatalok közösségekbe való bevonásába -- semmit sem kímélve -- komoly energiát kell fektetni. A főkonzulátus és személy szerint magam is ebben biztos, integritással bíró partnerek vagyunk. 

Idén rendbontások nélkül zajlottak az október 23-i megemlékezések Budapesten, amelyeken már érezhető volt a közelgő választások előszele. Orbán Viktor az ország újjáépítéséről és a romboló szélsőségességről beszélt. A belvárosban többezres nagygyűlésén a Jobbik egyaránt harcot hirdetett az MSZP és a Fidesz ellen. A kormány csendben emlékezett meg a forradalomról.

És végül, még egyszer mondjuk el: 1956 nélkül nem történtek volna meg a változások, amelyek megforgatták a világot. Legyünk büszkék azokra, akik valóban szabadságharcosok voltak, akik valóban lelkük parancsára a forradalom győzelméért cselekedtek. És akikre így büszkék vagyunk, azok pedig ne tartsák meg csak maguknak a forradalom örökségét és szellemiségét, hanem legyenek azon, hogy egyre több fiatal vigye tovább a lángot.