Mi maradt az 1956-os Forradalomból?

Ki hitte 1956. október 23-án délután fél háromkor, amikor a diákság elindult a Bem-szobor felé a lengyel-magyar barátság melletti tüntetésre, hogy már történelmünk egyik legszebb fejezetét írják?  Melyik volt az a perc, amikor a felvonulásból forradalom lett, amikor a békés szándék forradalmi elszántsággá izzott, nehéz volna megállapítani. A titkosrendőrség rádió előtti lövése már csak olaj volt a tűzre, a levegőben már ott volt a magyar ifjúság elhatározása, hogy változás nélkül nem hagyják abba a tüntetést. De buzdítás jött az utcára tódult lakosságtól. A villamosok megálltak, utasok, kalauzok, dolgozók beálltak a menetelő diákok közé. Hangosan éltették a lengyel-magyar barátságot, amikor valaki elkiabálta magát: „A szovjet pedig menjen ki!”  A több mint egy évtizede százfelé szedett népünk egységes lett, mert a felkelők akarata azonosult a nemzeti célokkal.

Tiszta megmozdulás volt, mert követeléseibe és céljába nem vegyültek apró emberi előnyök és hasznok. Egyre összpontosított: a magyar nép szabadon akar élni. 1956 – ebben a túl gyorsan és habzsolóan élni akaró világban – az emberiség tavasza volt, mert új embertípust mutatott be: olyat, akinek célja túlnő a saját érdekén, nemzetet függetlensége és szabadsága többet jelentett, mint élete, és elvét cselekedetei fedezték. A magyar forradalom szerves folytatása volt generációnk törekvéseinek és népünk szinte százévenként megismétlődő forradalmának. A mi nemzedékünk, melyhez már a 30-40-es évektől kezdve (amikor már Sárospatakon voltam teológiai hallgató) hirdették, sőt: követelték a szociális igazságokat, a társadalmi átalakulást, a nép cselekvő bevonását nemzeti életünkbe. A magyar forradalom fiataljai mindezt napok alatt megvalósították.

Az 1956-os forradalomban azonban van egy új jelenség, amit az előzőkben nem észlelünk. Ez a forradalom nem fűződik személyhez, hanem a magyar ifjúság lelkesedése az iránytű; nincsenek tolakodó csoportok, osztályok, pártok, csak a nép egységes törekvése látható. A hatalmat nem az uralkodó osztály kegyéből (amely mindig szűkmarkú), sem a megszálló erőktől (amely csak szolgákat igényel), hanem a legtisztább szabad választással, ahol a népek legjobbjai voltak az élen, és áldozatukkal példát mutattak és haladó eszmét képviseltek. Hitték, hogy a jövő Magyarországának vezetői nem származás, vagyon vagy címek révén kerülnek élre, hanem az ember belső értéke, felkészültsége, hasznossága és jelleme alapján.  1956 elmosta a rólunk helyesen vagy helytelenül alkotott véleményt, hogy Magyarország jobboldali, konzervatív, sőt: reakciós. Ötvenhat érdeme, hogy megmutatta a szabad világnak népünk valódi arcát. Amit évtizedeken át nem tudtunk elfogadtatni, a forradalom bizonyította, hogy népünk haladó gondolkodású, szabadságszerető, humanista.

1956. október 23-át nem lehet elfelejteni. De nem lehet elfelejteni azt a vészkiáltást sem, amit a budapesti rádió a Kilián laktanyából leadott, amely kell, hogy több mint 50 év múlva is tépje, szaggassa, kísértse a nyugati világ lelkiismeretét: „Nyugati világ!  Testvérek!  Az Isten, a szabadság, a szolidaritás nevében kérünk …  SEGÍTSETEK!!!  A hajónk süllyed …  a fény alszik ki, az árnyékok óráról órára nőnek …  Halljátok meg könyörgő szavunkat …  Nyújtsatok segítséget …  Segítsetek!”

A Nyugat süket maradt. A Nyugat megalkudott. A nyugati világ vezetői ma már látják, hogy milyen irtózatos hibát követtek el, amikor engedték a magyar szabadságharcot vérbe fojtani.

Az októberi magyar forradalom az emberiség egyik legcsodálatosabb hitvallása az emberi szabadság, testvériség és nemzeti függetlenség magasztos eszméje mellett. A vérükkel, mártíromságukkal bizonyságtevő magyar szabadságharcosok emlékét és a mi soha el nem múló hálánkat örökre áldja meg a Mindenható Isten!

Dr. Bónis Béla Dániel, Em. Prof of Philos.
Cal. State University, Long Beach