Egy asszonyt gyermekei által tesz Édesanyává az Isten

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek…” (Zsolt. 137:3) A következő zsoltár pedig így írja le az ember boldogságát, ami Isten áldásának a következménye: „Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfa csemeték.” (Zsolt. 128:3)

Bizony, magyar népünknek ők a megmentői, tovább hordozói: Dobó Katicák, Rozgonyi Cecíliák, Zrínyi Ilonák, Bethlen Katák, Lorántffy Zsuzsannák leszármazottai, akiknek fiai és leányai annyi veszélyen és csapáson át, „Megfogyva bár, de törve nem” tovább vitték a magyar nemzetet a magyar hazában vagy sors-szülte kivándorlóit szerte a nagyvilágban.

Őseink azt mondták a gyermekét váró édesanyáról, hogy áldott állapotban van; ma terhes asszonyokról beszélnek. Hála Istennek, még vannak istenfélő családok, ahol a gyermeket áldásnak tekintik, s vannak édesanyák, akik nem féltik magukat, mert a ő erős és hatalmas Urukra néznek, aki mindig megadja a szükséges erőt. Mert bizony a gyermeket nem csak elfogadni kell, hanem felnevelni is. De Isten nem csak testi kenyeret ad, hanem lelkit is, ha kérjük és igényt tartunk rá. S akkor megtapasztaljuk, valóban milyen nagy boldogság végignézni hitben élő, szerető szívű, keresztyén felelősséget hordozó gyermekeinken és unokáinkon, akiknek élete a mi Urunk felelete imádságainkra.

Tehát az édesanyák imádságai mentették meg a fiatalokat, a Mónikák alázatos és hősies hite nevelt emberileg a léha világfiakból Auguszinuszokat. Milyen megalázó, ha hívő fiaknak kell hitetlen anyák szívéért küzdeniük és milyen kétségbeejtő az a társadalom, ahol anyák és fiak egyaránt hiába sóhajtoznak vigasztalás után, a vigasztaló Istentől oly messze szakadtak. Ennek a csüggedt, beteg világnak Isten sátorában élő szülőkre és gyermekekre van szüksége, akikből megépül mind a család mind a nemzet és ha ez történik, a pokol kapui sem vesznek rajtuk diadalmat.

Bónis Béla Dániel,
Em. Prof. of Philos. CSULB

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.